A képregények nincsenek megbecsülve társadalmunkban, ez tény. Sokan gyerekes ostobaságnak tartják őket, az amerikai kultúra egyfajta "termékének", amit mi itt Európában nem is igazán érthetünk meg, és maximum csak arra tartják méltónak őket, hogy a metropol és a Blikk utolsó oldalán "nevethessünk" rajta egy kicsit. 

Ha egy kicsit túllépünk a sztereotípiákon, akkor egészen megdöbbentő dolgokat fedezhetünk fel a képregények világában - túl az újságok hátsó oldalán és az EGYMILLIÓ szuperhősös képregényt találhatunk, amelyek nem gyerekeknek szólnak és igenis komoly olvasmányt jelentenek - csak éppen az átlag magyar kb. soha nem találkozik ilyenekkel. 

Nem mintha én annyival különb lennék, hiszen mondjuk két évvel ezelőtt én sem tudtam volna sokkal többet a papíralapú képregényekről (a webcomicokról most ne beszéljünk, az egy teljesen másik műfaj), de az utóbbi időkben több olyan képregénybe belefutottam, amik igazi, más műfajoknál nem tapasztalt "játékélményt" okoztak számomra. 

Itt van példának okáért a talán kicsit ismertebb Dilbert, ami csak és kizárólag az üzleti élet és a vállalati életstílus rendkívül humoros és elképesztően cinikus kivesézésével foglalkozik - idővel olyannira megtetszett, hogy nemcsak az internetes archívumot olvastam végig, de még az amazonról is megrendeltem 3 kötetet, ami BÁRMIKOR bármilyen helyzetben megnevetett és remek időtöltésként szolgál.

(Ja és igen, a papíralapú képregény valóban kihozza az emberből a gyűjtőszenvedély ősi ösztönét.)

De a képregények természetesen nem ragadnak le a humornál és a szuperhősöknél, hiszen másik személyes kedvencem, a Walking Dead című sorozatnak alapul szolgáló Walking Dead (megdöbbentő) képregény tulajdonképpen egy zombi-apokalipszist dolgoz fel rendkívül "életszerűen", több, mint 80 kiadás óta rendületetlenül. A képregény nem csak zseniálisan megírt, elgondolkodtató és izgalmas, de olyannyira magával ragadó, hogy gykr kollégával párhuzamosan 2 napig keresztül nem csináltunk semmit azon kívül, hogy átrágtuk magunkat 6 évnyi zombiinvázió kalandjain. 

És az ember azt hinné, hogy ennél atipikusabb témát nem is lehetne választani, pedig de: a Scott Pilgrim-film alapjául szolgló Scott Pilgrim-képregénysorozat 20-as éveikben járó fiatalok lődörgésével, szerelmi életükkel és mindennapjaival foglalkozik - azt hinné az ember, hogy egy ilyen képregényt olvasgatni nagyon géj dolog, de valójában nem: humoros és magávalragadó játékélmény - aki nem hiszi, járjon utána. :)

Elnézést kérek a mai posztért olyan szempontból, hogy ez egy ilyen személyes ömlengés volt, és persze ki szeretném hangsúlyozni, hogy én vagyok a gyökér, hiszen a két utóbbi képregényre csak azért akadtam rá, mert nemrég készült el film/sorozatváltozatunk, de hát ez van, a véleményem már megvan: a képregények NEM GÉJek!

Ui: Ha valakinek megjött a kedve a képregényolvasáshoz, akkor bármelyik torrentoldalon "még véletlenül sem tudja megtalálni egyik képregényt sem"! :)